„Több interjúban elmondtad már, hogy a pályázati felhívást olvasván az első asszociációd Ovidius volt. Nem vagyok meglepve (nekem is), ezért főként az érdekelne: mennyire küzdöttél a Metamorphoses „újrafogalmazása” ellen? Illetve ha megadtad magad ennek az ötletnek, melyik főszereplő alakja született meg először a fejedben?

Azt hiszem, nem kellett nagyon küzdenem. Bár soha nem írtam még hosszabb prózát, az egész írás alatt az öröm volt a legmeghatározóbb, és számomra írás közben szokatlan érzés. Azt valahogy azonnal tudtam, hogy a Pygmalion-allúzió lesz a történet fővonala. Egy mai történet, amiből csupán az derül ki, hogy a nagy történetek valóban mind megtörténtek már, és igaz, hogy változnak a körülmények, a civilizációs háttér, amelyben élünk, de olyan párosok, mint Nárcisz és Ekhó, vagy Philemon és Baucis ma is köztünk élnek. A Sibyllákról nem is beszélve. De legfőképpen azt akartam, hogy kiderüljön, történhetnek csodák ma is, hiszen minden átváltozás csoda. Még akkor is, ha gyakran alig vagy egyáltalán nem vesszük észre, hiszen nem nagyon hiszünk bennük.

Gyerekszemmel nézve talán Szibill az igazi átváltozáson átesett hős, hiszen ő hajdan ember volt, s most tücsök képében él. Alakjában a római mondák Szibüllájára ismerhetünk. Hogyan szelídítetted meg a mítosz halálvágyó alakját?

Szibill, a tücsök (akinek tulajdonképpen kabócának kéne lennie, de ez a valahai félrefordítás már így marad Európában) egy kultúrtörténeti kontamináció eredménye, bár ez így rémesen hangzik. Egyrészt férfi lett belőle, másrészt karmester és hegedűs. Tehát az ókor Sibylláihoz képest ő már nem csupán jósolni tud. Ennek legfőképpen az az oka, hogy több ezer éve él, és részt vett az európai kultúra alakulásában. Így lehetséges az is, hogy személyesen ismeri Antonio Vivaldit. Vagyis komplex művészetszimbólum. Ahogy az egyik fejezetben,
amikor cikáda fibulaként kell megjelennie, hogy ne tűnjön fel, valóban tárgyként, jelképként tűnik fel. De ez nem meglepő La Fontaine óta. Persze az előjele más, mint nála, és valóban szelídebb, mint Ovidiusnál. De az, hogy az intuitív tudás egyenértékű a racionális ismeretekkel, vagyis hogy a művész sok mindent tud, amit nem biztos, hogy észérvekkel tud bizonyítani, Szibill lényéből is sugárzik.”